Tonigh Show with Jay Leno – fordítás

Balázs elkészült, az interjú szövegesen már elérhető a Folytatás mögött! 😉 Videóhoz még nincs .srt fájl, holnap délutánra viszont letölthető lesz – ennek kapcsán: tervezek egy feliratmegosztós adatbázist aloldalként, természetesen az eddigi összes House-felirattal (érthetjük az epizódokra, vagy épp hasonló riportokra) Nagyon köszönjük tehát a minőségi munkát, ismét csúcsszuper beszélgetés szem-és fültanúi lehetünk.

Laurie: Az eddigi legjobb hetem volt.
Leno: És a földön is maradt végig, igaz?
Laurie: Igen, nagyrészt igen.
Leno: Azt hiszem, jó ha az ember a földön akar maradni. Hisz amúgy ebben az egész környezetvédelem dologban?
Laurie: Nem, mert senkit sem érdekelt. Nem, természetesen nagy újrahasznosító vagyok.
Leno: Igen?
Laurie: Persze. A sorozatban minden nap ujra meg ujra hasznosítok gesztusokat , arckifejezéseket… de igyekeztem elérni hogy tiltsák meg a palackos vizet a forgatáson…a stábnak nem nagyon tetszett, így…

Leno: Látja ez egy oltári nagy hülyeség…

Laurie: …kicseréltem tequilára…
Leno: Azt gondolnám, hogy ez tetszett a stábnak…
Laurie: …csak hogy megédesítsem a keserű pirulát…
Leno: Ez számomra a legnagyobb ostobaság. A vízforrások jo minőségüek. A Los Angeles-i víz, a csapvíz a városban az egyik legjobb az egész országban.
Laurie: Igen, teljesen őrültség.
Leno: Vizet palackoznak valahol külföldön, elhozzák ide Franciaországból és nem is lehet megkülönböztetni a csapvíztől.
Laurie: Igen, teljesen őrültség. Az én elméletem az hogy van ebben valami megtisztulás-féle. Szerintem ez a bűntudat és megpróbájuk megtisztítani magunkat az eredendő bűntől azzal, hogy egyre tisztább vizet iszunk… tisztább vizet akarunk… semmilyen víz sem elég tiszta számunkra hacsak az nem maga az istenek vizelete…

Leno: Az istenek vizelete tényleg elég tiszta lenne? Ez lenne akkor…
Laurie: Nos, ez egy nagyon jó kérdés Jay, át kellene gondolnom ezt…
Leno: Mi a helyzet a szülőföldjével, Angliával? Érdekli őket ez az egész dolog…valójában nagyon is érdekli őket, nem?
Laurie: Igen. Nos meglepő, de az anyám volt az egyik legelső akiről tudtam… nos ő volt az egyik legelső akiről tudtam.

Leno: Tényleg?

Laurie: Nem valami jo történet de legalább rövid, ugye? Szóval ő volt az egyik legelső akiről tudtam, hogy érdekli az újrahasznosítás. Régen mindig – amikor én csak egy aprócska kölyök voltam úgy 1970 körül – körbejárt a faluban és összegyűjtötte az újságokat – néha azelőtt mielőtt az emberek elolvasták azokat – és a hónap végén összekötözte a kb. egy tonna újságot egy zsineggel és elvitte újrahasznosító állomásra … nem is tudom volt-e akkoriban újrahasznosító állomás…valószínüleg csak a zsineget vették meg tőle….de azt gondolom, hogy az a generáció, a szüleim generációja, akik a második világháború árnyékában nőttek fel, nem nagyon szerettek semmilyen pazarlást… például nálunk Nagy-Britanniában még az 50-es években is racionalizálták az ételt, így azt gondolom hogy ők utálták a pazarlást és a palackozott víz az lett volna számukra…

Leno: És tudván, hogy milyenek az angol ételek, elképesztő a tény, hogy azokat racionalizálták…
Laurie: Igen…
Leno: Volt némi szabadideje az írók sztrájkja miatt, mit csinált? A városban maradt?
Laurie: Abszolút semmit sem csináltam.
Leno: Tényleg?
Laurie: Olyan voltam mint egy gyík egy sziklán: felvetem egy pózt és úgy maradtam 3 hónapig…
Leno: Nem csinált valamit? Házimunka, gyomlálás…
Laurie: Egy keveset zongoráztam…
Leno: Egy zenekarban játszik, ugye?
Laurie:Igen és nagyon szeretem, a zongora nagy örömet jelent nekem. Próbáltam olvasni de kiderült, hogy nem tudok már olvasni.
Leno: Hogyhogy?
Laurie:Úgy értem tudok olvasni, értem mit jelentenek a szavak csak egyáltalán nem bírom már megjegyezni amit olvasok… azt hiszem ez annak az eredménye, hogy ha benne van az ember egy TV sorozatban akkor sok szöveget kell megtanulnia egy nagyon rövid időre így a hosszútávú memóriám tulajdonképpen már reménytelen.

Leno: Tehát amikor könyvet olvas és eljut a közepéig és másnap újra el kell kezdenie?

Laurie: Pontosan. El is határoztam, hogy kiválasztok egy regényt és életem hátralevő részében újra és újra elolvasom azt. Valószínűleg az „Érik a gyümölcs” lesz az. Nem tudom de talán az lenne a kedvencem.
Leno: És aggódik a színészsztrájk miatt, hogy esetleg nem kell visszamennie dolgozni?
Laurie: Aggódom, hogy talán mégsem lesz sztrájk, igen.
Leno: Tehát akarja a sztrájkot?
Laurie: Nem, természetesen nem! Az szörnyű! Azért egy ici-pici sztrájk időnként jót tenne.
Leno: Tehát alapvetően nem szeret dolgozni?
Laurie: Igy van, nagyon lusta vagyok. Nagyon lusta.
Leno: Említette a zenekart. Turnéznak most? Van egy zenekara ami csak tévés színészekből áll, ugye?
Laurie: Legtöbbük az, igen. A zenekar neve: Band from TV

Leno: Hadd kérdezzek valamit: Ha van valaki a zenekarban, aki nagyon jo zenész de a sorozatát leveszik a műsorról akkor kirúgják a zenekarból is?

Laurie: Abszolút, repül. Bárkit beveszünk amúgy aki tévében szerepel. Zenélnie sem kell tudnia.Valójában mostanában nem játszottam sokat a zenekarban nem a fellépések, hanem a próbák miatt. Rájöttem,hogy a próbák alatt mindig én vagyok az aki az utolsó refrén alatt jön rá, hogy „ Ja, ez az!” „ Ezt tudom hogy van!” De akkor már vége is van. És ez nem jó érzés.

Leno: Ez úgy hangzik mintha a memóriája romlana.
Laurie: Igen, ugye?

Leno: Tartsunk szünetet. Észre se fogja venni. Mindjárt visszajövünk.

Leno: Üdvözöljük önöket újra! Hugh Laurie-val, akinek gyorsan romlik a memoriája. Említette a zongorát. Gyerekkorában szerette a zongoraleckéket?

Laurie: Szenvedélyesen utáltam a zongoraórákat.
Leno: Tényleg?
Laurie: Igen. Sosem tetszett a klasszikus tanitási módszer. Valamilyen okbol egyszerűen nem volt számomra megfelelő. Úgy nőttem fel hogy azt gondoltam, hogy minden klasszikus zene alapvetően fasizmus. Egy kórusban játszottam –különösen klasszikus zenét – az iskolában és sose fogom elfelejteni a gúnyolodó hegedűsöket amint ülnek a soraikban, vihogva és utálják a karmestert hiszen ők csak előadták valaki másnak az elképzeléseit míg a jazz – lévén amerikai – az egyénről szól és annak kifejezéséről. Vagyis inkább kreatív mint interpretív formája a zenének. Ez amugy egy hosszúranyúlt módja annak, hogy elmondjam, rossz diák voltam.

Leno: Feltételezem volt tanára. Próbálta azt mondani neki, hogy “Ó ezt vagy azt szeretném játszani…”

Laurie: Tisztán emlékszem, hogy az első kotta, amin átküzdöttem magam, tele volt egy csomó szörnyű francia altatódallal de én előrelapozatm és kb. a 61. oldalon megtaláltam a “Swanee River” című dalt, ami kb. a legközelebb volt a blues-hoz amit akkoriban – nyolcévesen – megtapasztalhattam.

Leno: Aha tehát 18 vagy 20 évesen született, azt gondolom…

Laurie: Szóval vettük sorban a dalokat és végre odaért ehhez a dalhoz, lapozott, és elkezdte olvasni: “Swanee River – néger spirituális dal, enyhe szinkópákkal – azt hiszem ezt kihagyjuk” Én ekkor azt gondoltam, hogy ennyi volt én nem tudom én már ezt tovább csinálni. Aztán visszatértünk a “Claire de la Loum”- hoz, utáltam az egészet és rájöttem hogy ez nem nekem való.

Leno: Hadd kérdezzem a Az utca királyairól. Nekem nagyon tetszett ebben a filmben. Ez olyan los Angeles-i, kemény rendőrös sztori, ugye?

Laurie: Olyan kemény vagyok hogy csak na.
Leno: Ez azért egy új, egy más szerep ugye?
Laurie: Nem, csodálatos élmény volt csodálatos szereposztással és igazán izgalmas. Fegyverem is volt az isten szerelmére amit általában nem szoktam hordani.
Leno: Tehát általában nem szokott fegyvert tartani magánál. Rendben. Nehéz fenntartani az amerikai akcentust vagy könnyebb most már hogy itt él?
Laurie: Nem tudom miért de nem lett könnyebb habár a z volt a furcsa ennél a filmnél, hogy az első jelenet amiben és is benne voltam egy kórházban játszódott és amikor a rendező azt mondta, hogy „ Tessék!” , elkezdtem sántítani.

Leno: Már nagy sztár itt nálunk, érzi azt, hogy vannak előnyei annak ha valaki ekkora sztár mint ön?
Laurie: Nos hát…
Leno: Bűntudata van?
Laurie: Rendkívüli.
Leno: És ennek ahhoz is köze van hogy nem szokott szabadságra menni, ugye?

Laurie: Ott születtem. Bűntudatországban. Hát, vannak előnyei… kicsit könnyebben kap asztalt az ember az étteremben…de ugyanakkor el kell menni a sorban állók mellett akik nem kapnak asztalt és az meg rossz érzés… igen…. megjegyzéseket tesznek ami nem szép.
Leno: Az én állásomban ilyen előnyöket kapok: a Burger King küldött nekem egy aranykártyát….

Laurie: Annyira irigylem magát…
Leno: Pontosan. A minap egy Burger King-ben voltam és rendeltem egy pár dolgot és odaadom a kártyát és a pultos srác azt mondja: “Húúúú” – arany színű a kártyám és rajta van a Burger koronája – és azt mondja: “Hú, hol szerezted ezt ember?” és mondtam neki hogy egy tévéshow házigazdája vagyok… kb 7 dollár 18 cent volt összesen…
Laurie: Ez óriási.

Leno: Vannak rajongói a kiszolgálópultokban? Tetszik önnek , ha a rajongók lerohanják?

Laurie: Hát, meg próbáltak „ott” megfogni…. Nincs sok alkalmam rajongókkal találkozni hiszen állandóan dolgozunk tehát nem sokat vagyok kint a valódi világban… idönként mégis furcsaságok történnek… egyik reggel éppen munkába mentem motorral és észrevettem hogy a melletem levő sávból egy hölgy – vezetés közben! – engem fényképez. Mindkét kezét levette a kormányról és …. Így én is elengedtem a kormányt és… *pózol* volt ott egy kamion ami mögött haladt és mutattam neki hogy „ Nézze….”

Leno: Ő meg: “Ugyan már…”

Laurie: “Milyen vicces maga!”

Leno: Hétfőn tér vissza a képernyőre. Mondana valamit, hogy mi fog történni ebben az évadban?
Laurie: *mosolyog*

Egy jó hozzászólás jó lenne

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

 

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..