Hugh a Playboy magazinban (frissítve)

Szöveges formátumban már órák óta elérhető, de a tényleges magazint most publikálták. A képeken Hugh szokás szerint jólfésült, de mit rejt a tartalom? Ági, ha alkalmasnak találja majd kiegészíti egy magyarosabb verzióval 😉

Frissítés: Kész a fordítás!

1. oldal 2. oldal

Eredeti szöveg

Egy őszinte beszélgetés a színésszel, aki a televízió legmorcosabb karaktere mögött áll; britekről és jenkikről, a sikerről való ellentmondásos nézetéről, és, hogy miért szeretünk egy mizantrópot.

„Szerintem a rosszkedvűség a természetem része. Bár így visszatekintve szerintem kevésbé vagyok rosszkedvű és depressziós most, mint 25 évesen. Most már felnőttem. Akkoriban valószínűleg végig depressziós voltam.”

Nem túl gyakran válik valaki sztárrá attól, hogy egy morcos dokit játszik egyik hétről a másikra. De pont ez történt Hugh Laurie-val a House esetén. Ez egy elképesztően népszerű drámasorozat, amelyben a sántító, gyógyszerzabáló mizantróp Dr. Gregory House-t Laurie a legemlékezetesebb és érdekes módon megnyerő tévés karakterek egyikévé tette.

A Sherlock Holmes és Hawkey Pierce (M*A*S*H) vonásaival megáldott karakter, House nem azért él, hogy jobbá tegye a világot vagy, hogy boldoggá tegye a pácienseit. Nem érzékenyül el, ha gyerekeket vagy öreg néniket lát, és inkább nézne Big Foot autóversenyt, mint, hogy hülye CT szkeneket nézegessen /szerintem ez nem így van – agi/. Nem számít, mennyire antiszociális, mennyire bunkó, (a kedvenc diagnózisa az, hogy „A beteg hazudik.”), de House elkerülhetetlenül megmenti a napot. Még, ha bele is pusztul.

De azok csak a karakter vonásai. Ami igazán különlegessé teszi House-t, az Laurie sztársága. Nem úgy, mint majdnem minden más drámasorozatnál (Lost, Vészhelyzet, Grace klinika, Született feleségek, Hősök, CSI-trilógia), ennél nem az egész szereplőgárdáról van szó. A Doktor House-nál úgy van, mint a Kojak-nál, ahol Kojak, vagy az All in the Family-nél, ahol Archie volt a lényeg. Jó, rendben, ott van még Kiefer Sutherland a 24-ben, de senki nem tart úgy össze egy drámasorozatot, mint, ahogy azt Laurie teszi.

Ahogy hétről hétre csak azt látom, hogy a kisujjából rázza ki az amerikai orvosi beszédet, könnyű elfelejteni, hogy Laurie angol. Angliában, Oxfordban született 1959-ben. Négy gyermek közül ő a legfiatalabb. Az édesanyja hosszú betegség után hunyt el nem sokkal Laurie 30. születésnapja előtt. Édesapja pedig, aki orvos volt és olimpiai aranyérmet kapott evezésért, nem sokkal azelőtt halt meg, mielőtt Laurie kikötött volna a House-nál.

Laurie maga is országos junior evezős-bajnok volt, és atlétának készült, de elvetette ezeket az álmokat, mikor ki kellett hagynia pár hónapot egy kellemetlen mononukleózis miatt a Cambridge Egyetemen. A sportolás helyett felvette a színészetet, és hamar része lett egy tehetséges emberekből álló körnek, melyben Emma Thompson, (akivel jártak is egy ideig) és Stephen Fry (akivel komédiás-társak lettek) is benne volt. Egyetlen nagy-britanniai komédia-archívum sem lehet teljes néhány ’80-as, ’90-es évekbeli Fry és Laurie jelenet (Fekete Vipera vagy Az egy kis Fry és Laurie) nélkül.

Azok az őskövületek tették ismertté Laurie nevét a BBC-nézők háztartásaiban, de az Államokba soha nem volt igazi áttörése. Volt némi vendégszereplés a Jóbarátok-ban meg a Family Guy-ban, és az apát játszotta a Stuart Little, kisegér-ben. De a meghallgatási kazetta — amit a namíbiai hotel fürdőszobájában rögzített, ahol A Főnix útja c. filmet forgatták — volt az, ami megszerezte Laurie-nak pályafutása legjobb szerepét. 2004 óta a Doktor House egy pár Golden Globe-ot és három Emmy-jelölést hozott neki. Emellett ez lett a legnézettebb forgatókönyves tévéműsorok egyike, bár a színész soha nem hagyta igazán ott Angliát. Jo Green, akivel már 20 éve házasok, és három gyermekük még mindig Észak-Londonban élnek. Bárki megtippelheti, hogy fogja megváltoztatni Laurie múlt nyáron vásárolt kaliforniai háza a helyzetet.

A Playboy elküldte David Hochmant, hogy találkozzon Laurie-val az 5. évad indulása után. Különböző hotelekben és a sorozat díszletei között (20th Century Fox Studios, Los Angeles) is leültek. Hochman jelentése: „House megannyi bolondsága és szarkazmusa miatt, olyat várnál az őt játszó színésznek, akiben legalább a fukarságnak a nyoma megvan. De Laurie annyira udvarias és szerény, amennyire House mogorva. Minden alkalommal, mikor felhoztam a sikerét, úgy nézett rám, mintha el akarna bújni egy párna mögé. Kínosnak érzi azt, hogy megünnepelje, amiket elért, még, ha ennyi mindent ért is el. Annyira, hogy úgy tűnik, hogyha elhiszi, hogy sikeres, elveszti a rajongását, amit a House-díszletek között eltöltött órák megkövetelnek. Minden színész tanulhatna kicsit abból, ahogy Laurie a sikerét kezeli.”

„Legbelül még mindig angol vagyok. És angolként eléggé kétkedő vagyok, mikor bármely honfitársamat amerikaiul hallom játszani. Szerintem ezért nem olyan sikeres a Doktor House Angliában.”

» Nemrég vásárolt egy óriási házat Los Angelesben a sok éves ingázás után Londonba. Hugh Laurie végre megérkezett Hollywoodba?
Növesztettem pár gyökeret, mármint inkább virágcserepet. A családom még mindig Londonban él, de nekem sikerült elfogadnom, hogy a Doktor House valamennyire hosszú távú. Az első pár évben meg voltam győződve, hogy nem fog sokáig tartani, merthogy semmi sem tart örökké. Statisztikailag az esélyek nem túl jók a televízióban. De mi még itt vagyunk.

» Sőt, már a 100. epizódnál tartanak. Ez a Doktor House-t a legőrültebb sikersztorik egyikévé teszi Archie Bunker óta, nemde?
Ó, atyám. Ne mondjon ilyet. Az olyan kozmikus szintű siker kikerget a világból. Nagyon gyanúsnak találom a túl jó dolgokat. Ilyen szempontból babonás vagyok, azt hiszem, így működök, kész. Nem azt mondom, hogy elutasítom a sikert, de, őszintén szólva nem igazán tudom, hogyan kezeljem a dolgot. Régen is így éreztem: Amint megkapod mindazt, amin egy életen át dolgoztál, az a bizonyos fokú biztonságérzet elillan, elkezdessz kételkedni benne. Emiatt érzem kényelmetlenül magam, mikor újságírók listákat állítanak össze. A legjobb, a legőrültebb. Egyik listának sem érzem a szükségességét. A listák a tiszta és ragyogó sorozatban lévő embereknek valók, mint a Lost, a Született feleségek vagy a Hősök. Sokkal inkább vagyok borostás és morcos, mint tiszta és ragyogó.

» Ez úgy hangzik, mintha House beszélne. Mennyire van House-ban maga, illetve magában House?
Azt hiszem, van köztünk némi hasonlóság. Mindketten fél felhúzott szemöldökkel nézünk a világra. Mindketten komolyak vagyunk, de van gyermeki énünk is. Ő és én is az örök gyermekkorunkat éljük, de ezzel a morbid megfontoltsággal. A másik dolog az az, hogy mindketten bajaink vannak a boldogsággal, annyira, hogy úgy gondoljunk felettünk áll. Mindig elképzelem azt a jelenetet abban a Woody Allen-fimben, mikor a vonatból kinézve egy kocsit lát tele röhögő emberekkel. Pezsgőt isznak, és az egyiknek van egy trombitája. És Woody totálisan kívül van ezen, és benéz hozzájuk. Szerintem ez foglalja össze a világnézetemet, és House-ét is.

» A sorozat növekvő sikere nem derítette jókedvre?
Nem igazán. Szerintem a rosszkedvűség a természetem része. Bár így visszatekintve szerintem kevésbé vagyok rosszkedvű és depressziós most, mint 25 évesen. Most már felnőttem. Akkoriban valószínűleg végig depressziós voltam. Most már csak alkalmanként.

» Mi változott?
Fárasztó morcosnak lenni, és emellett másokra is átragad. A rosszkedvűségem valószínűleg nagyobb hatással van másokra, – az emberekre, akikkel együtt élek és dolgozom – mint rám. Senki nem szeret olyan ember körül lenni, aki egyfolytában a sorsát siratja, és én nem akarok ez az ember lenni. Most már azt is megértem, hogy mi húz ki a depresszióból: fizikai gyakorlatok és a mindennapi munkák. Felakasztok egy képet a falra, mondjuk. Vagy veszek egy fogkefét és lesikálom a motorom küllőit.

» Mi a helyzet az antidepresszánsokkal?
Egy ideig azok is alternatívák voltak, igen. Segítettek. Valószínűleg jók a szakmámban, mert segítenek az önbizalom terén, és az önbizalom az előfeltétele minden sikeres tettnek. De aztán, ahogy már mondtam, gyanút fogok, ha a dolgok túl egyszerűvé vagy túl kényelmessé válnak, szóval ez se tökéletes megoldás.

» Nem aggódik amiatt, hogy a gyógyszeres hatás elveszi a színészi erejét, főleg, mikor a morcos House-t játssza?
Ez egy cseles kérdés, nem? A gyógyszerek felteszik a kérdést, hogy milyen emberek vagyunk. Mik is az érzések és érzelmek, hogy, ha meg tudjuk változtatni, vagy szüntetni azokat? Ez vajon csökkenti annak a lényegét, hogy kik is vagyunk? Aztán újra- és újragondolom ezeket a dolgokat. Szerintem mindent többször át szoktam gondolni. De, hogy, ha a látásod romlik, az rendben van, hogy napszemüveget vagy kontaktlencsét hordj, nem? Ha fázol, felveszel egy kardigánt. Ez vajon megváltoztatja a természetedet? Nem.
Mindig aggódom amiatt, hogy túl sokat beszélek erről a témáról. Ez olyan képet fest rólam, mintha egy majdnem reménytelen eset lennék, akit hétvégére ki kell csábítani a barlangjából. Jól vagyok, de tényleg.

» Ha már a gyógyszerekről esik szó: House tényleg imádja a Vicodint. Nincsenek közeli barátai vagy családja. Ott van neki a híres sántítása, és mindenkivel undok. Világosítson fel: Mitől jön be mégis mindenkinek?
Ezeknek a kombinációja miatt. Az, hogy egy tehetséges gyógyító, már maga vonzó tulajdonság. Mindannyian szeretnénk hinni, hogy van valaki odakinn, aki meg tud minket menteni, mikor mi nem akarjuk, mikor az életünk vagy a szerettünk élete veszélyben van. Isteni lenne, ha valaki odakinn tudná a választ, és House majdnem mindig tudja a választ.
Emellett társadalmi megfontoltságtól mentes. Attól, ami mindannyiunkat visszatart és megakadályoz, hogy azt mondjuk ki, amit gondolunk, és azt tegyük, amit akarunk. A megfontoltság tart vissza minket. De mivelhogy ő nem úgy néz ki, mintha engedelmeskedne ezeknek a törvényeknek, mert nem érdekli, ha az emberek szeretik vagy elismerik őt. Ő egy szárnyaló karakter. Sokszor álmodunk repülésről vagy súlytalanságról. Mindannyian arról álmodunk, hogy fel tudjunk emelkedni, és lebegni tudjunk a világ felett, és House szerintem ezt teszi társadalmi értelemben.

» House vicces is.
Igen, az is. Nagyon mókás karakternek találom, de nem csak az a lényeg. Volt egy mondat, egy pillanat az egyik jelenetben, mikor House megszakít egy operációt. A kollégája, Wilson a műtőben van, és House bevisz egy beteget, hogy bemutassa Wilsonnak. Az első mondata a sebészek felé az az, hogy „Nem baj, ha bejövünk?” /Ez szóvicc volt eredetileg, így már nem vicces/

» Ez vicces.
Úgy emlékszem, akkoriban úgy gondoltam, ez a mondat valahogy fölösleges ebben a jelenetben, ami valójában arról szólt, hogy Wilson mennyire becsüli meg a páciensét. Ez egy olyan mondat volt, ami azt jelentette, hogy „Hé, Wilson, bemutatom ezt a fickót!”. De [író és készítő] David Shore megtalálta a tökéletes mondatot, hogy jellemezze House-t abban a pillanatban. Igen, House komor és sérült és magányos és mogorva meg ilyenek, de van valami borzasztóan összefüggő és kifejező benne. Szereti a nyelvet, a jó vicceket. Hisz – ahogy én is – a humor erejében. Egy olyan világban, ahol van halál és szenvedés, és, ahol az emberek meghalnak körülötte, ahol a végzet gyakrabban kegyetlen, mint kegyes, ott a humor az egyetlen értelmes válasz a létezésre.

» Nem akarom ezt is egy „listás”-kérdésként feltenni, de melyek a legkedvencebb House epizódjai?
Csomó részben vannak jó dolgok, de kedvencemként szerintem a „Három sztori”-t mondanám: nagyon igényes és egészében véve nagyon sikeres. Ez az, amelyben House három történetet mesél el, és mindegyik más történetet mesél el az emberi szenvedésről, főként a lábfájásról, ami az ő betegsége is. Ez House lábának története, amit nagy részvéttel és leleményességgel ad elő. A sorozat briliáns írói megtalálták a módját, hogy összekössék a három történetet, belevonva a többi szereplőt is és egy fantáziálás révén a golfozó Carmen Electrát is. Ennél többet nem is akarhatnál egyetlen epizódtól.
A másik, ami eszembe jut, az a „Boncolás”, melyet még az elején csináltunk, és, melyet Larry Kaplow írt. Egyszerűen remek! Egy kislányról szól, akinek agytumora van és mindenki a kórházban őt magasztalja, hogy milyen bátor kis angyal. De House elköveti azt az istenkáromlást, hogy kételkedni mer a lány bátorságában. Ezt nem teheted meg, főleg tévében nem, és főleg gyerekekkel nem. A rákban szenvedőket szentesítik. De House ilyenkor is House és kijelenti a sokkoló de mindazonáltal vitathatatlan véleményét, miszerint nem lehet mindenki olyan bátor, mint mindenki más. Ha mindenki hős lenne, a szónak, hogy „hős” nem lenne értelme. Szeretem House-t, amiért képes kimondani ilyen dolgokat. Felszabadító néha az áramlat ellen menni, mégha csak színészként is, betanult szövegeket mondva. House aztán továbbmegy, és nem vonja kétségbe, hogy a kislány bátorsága egy tünet, talán egy tumor, ami befolyásolja a személyiségét. De a legbriliánsabb az egészben, hogy a végén nem lesz igaza!

» De House soha nem téved.
Pontosan. De itt igen. És ez rákészteti arra, hogy beismerje, hogy vannak olyan örök értékek és vitathatatlan erények, mint a bátorság. Ez azon pillanatok egyike, amelyekben House megmutatja, mennyire sebezhető és mennyire egyedül van, mint például az, mikor magánnyomozót küld Wilson, az egyetlen igaz barátja után. Ezek a pillanatok, amelyek életre keltik ezt a karaktert. Bár őszintén szólva kábé 10 epizódot láttam a 100-ból, amit csináltunk, szóval talán nem én vagyok a legjobb ítész ebben.

» Nem nézi a sorozatot?
Ha nem szerepelnék benne, nézném. Erre a világnézetre és a humorra nagyon is vevő vagyok, de egyszerűen nem vagyok képes magamat játszani látni.

» Zavarja magát az amerikai akcentusa?
Hát, az biztos, hogy nehezen tudok ráhangolódni. Legbelül még mindig angol vagyok. És angolként eléggé kétkedő vagyok, mikor bármely honfitársamat amerikaiul hallom játszani. Szerintem ezért nem olyan sikeres a Doktor House Angliában. A sorozat elképesztő sikereket ért el más európai országokban. Talán a legnézettebb műsor Spanyolországban és Németországban. De az angoloknál nem. Bármiféle nyelvi színlelés totálisan őrületbe kergeti az angolokat. Mármint mi vagyunk a Higgins professzorok hazája és mindannyian azért vagyunk, hogy kiszűrjük a hamisságot és a cselszövést úgy, ahogy az angolok beszélnek.

» Vannak olyan szavak, amik különösen nehezen mennek?
Hát, az r-es szavak jelentik a legnagyobb problémát. „Coronary artery” ([koroneria(r)töri], szívkoszorú ér). Mikor ezt kell mondanom, onnantól kezdve rossz napom van. „Court order” ([ko(r)tó(r)dö], bírósági végzés): szintén. A „New York” [nújó(r)k] is fura módon egy rémálom. A legnehezebb az olyan szöveg, ahol meg kell ismételnem egy szót. Lehetetlen ugyanúgy kimondani kétszer. Szóval, ha nézi a sorozatot és a rákról (cancer, [kenszö]) beszélek, hallgassa meg, hogyan változik meg a „cancer” szó kiejtése minden alkalommal, mikor kimondom. Akkor meg fogja érteni, miért nem tudom nézni a sorozatot.

» Számos sorozatban játszik nem amerikai színész amerikait ebben az /2008-2009-es/ évadban: az ausztrál Simon Baker és az angol Rufus Sewell, hogy csak kettőt említsek. A szélesvásznon Russell Crowe, Tilda Swinton és Cate Blanchett gyakran beszél amerikai angolt. Nincs elég amerikai színész, hogy betöltsék azokat a szerepeket?
Szerintem ez azért van, mert az emberek túl sokat tudnak a hazai színészeikről. Részben azért is kaptam meg a szerepet a Doktor House-ban, mert Angliából származom, és általánosságban nem ismernek az amerikaiak. Nem voltak előítéletek vagy elvárások azzal kapcsolatban, hogy hogyan kéne kinéznem vagy hangzanom. Új voltam, és ez vonzó volt nekik. Ez a vég kezdetének jele is egyben /Amerika számára/, azt hiszem. Amint elkezdesz külföldieket alkalmazni a sorozataidban, enyhén szólva a végedet járod. A rómaiaknál is ez lehetett a helyzet. Egy csomó ausztrál lépett fel a Kolosszeumban, mielőtt elkezdett szétesni a birodalom.

» Nagyon vicces. Mikor eszmélt rá, hogy a Doktor House sikeres lehet?
Hát, eléggé fokozatosan. Az első évben észrevétlenek voltunk. Mármint senki nem nézett minket. Nem néztek, amíg be nem raktak minket az American Idol utánra a második évadban.

» Nem mentek oda önhöz az emberek mondván, hogy „Hé, nem együtt jártunk középsuliba?”
A második évad környékén az emberek megbámultak az utcán. Vagy csak futó pillantást vetettek rám, mert nem voltak benne biztosak, hogy én vagyok az. Hirtelen észreveszed, hogy a mobiltelefont és a digitális fényképezőt ma már másra használják nyilvános helyen, mint amire eredetileg hivatottak. Celebként már nem csak a paparazzóktól kell félned. Mindenkitől.
Volt pár nagyon nagy nézettségű rész, mint például a Super Bowl-epizódunk múlt évben, amit 30 millióan láttak, és ekkor válnak nagyon furává a dolgok. Az emberek mindent tudni akarnak rólad. Azt hiszik, megváltozott az életed. De, igazság szerint a siker nem változtat meg semmit. Azt hiszem MacArthur altábornagy /amerikai polgárháború hőse/ mondta, hogy semmiféle hír nem olyan jó vagy olyan rossz, mint az elsőre hallatszik. Ez egy bölcs módja a népszerűség kezelésének is. Nem is olyan jó és nem is olyan rossz, mint várnád. Harminc millióan néznek meg a tévében, de másnap a dolgok nem lesznek más színben. Nem ízlenek másképpen. Ha tegnap fájt a hátad, ma is fájni fog. Talán még jobban fog fájni.

„A biztosításnál van a kutya elásva a sorozatban. Ez valami olyan, amiről ritkán beszélünk, de a kérdés mindig ott van: Ki fizet ezekért a kezelésekért? Ennek az összes embernek van biztosítása, ami fedezi ezeket a műveleteket?”
» Mennyit tanult a sorozatból? Tudja az osteochondritis /porcsérülés a bokában/ gyógymódját?
Egyáltalán nem.

» A fibromyalgia /ízületi betegség/ gyógymódját?
Abban sem vagyok biztos, hogy tudom, mi az.

» Maga valóban nagyon jó színész.
Talán tudtam volna ezekre a választ egy héttel vagy két hónappal ezelőtt. Vagy 2002-ben. Nem őrzök meg semmiféle orvosi információt az agyamban. Ez ijesztő, de tényleg. A rövidtávú memóriám tökéletesen alkalmas erre a sorozatra. Elképesztően jó gyakorlat arra, hogy frissen és aktívan tartsam az agyamat, de minden kiszáll belőle 20 perccel a jelenet leforgatása után.

» Nem lett hipochonder ennyi fura betegséggel, amiről a sorozatban szó esik?
Csak néha elgondolkozom azon, hogy milyen közel vagyunk a csúnya pusztító betegségekhez. De, kopogjuk le, eddig elképesztően szerencsés voltam ilyen téren. Nem foglalkozunk túl sok átlagos problémával a sorozatban, szóval gyakran tűnik inkább kitalált történetnek, mint valóságnak. Mégiscsak drámasorozat ez. De, ha megnézzük, mit csinálunk orvosilag, nem igazán lesz értelme. Millió hibát vétünk. 42 perc alatt meggyógyítunk betegségeket, amiket nyolc hónapba telne meggyógyítani valójában. És az orvosok nem látnak el ennyi feladatot, mint a mi orvosaink. Kéne egy MR-technikus, egy radiológus, hogy értelmezze az MR-t, és egy másik orvos, aki közli az észrevételeket a pácienssel. De nem lehet 85 fős szereplőgárdánk. Sokkal kielégítőbb, hogyha ez a pár karakter csinál mindent, minthogy azt mutassuk, ahogy a páciensek egy irodában várják az eredményeiket. Az kevésbé lenne érdekes a nézők számára.

» Legalább olyan érdekes, mint látni, ahogy az emberek próbálnak ügyeskedni a biztosításukkal.
Ezen is elgondolkoztam már. Angliában teljesen más egészségügyi rendszerünk van, és emiatt el szoktam gondolkozni Amerika egészségügyi rendszerén a sorozattal összefüggésben. A biztosításnál van a kutya elásva a sorozatban. Ez valami olyan, amiről ritkán beszélünk, de a kérdés mindig ott van: Ki fizet ezekért a kezelésekért? Ennek az összes embernek van biztosítása, ami fedezi ezeket a műveleteket?

» Igaz. Merthogy nem lehet olcsó Dr. House betegének lenni.
Egyáltalán nem. Mármint, nézze csak meg a díszleteinket: folyosók, amik egy szárny lennének Angliában. úgy néz ki, mintha azok az emberek, akik a kórházba belépnek kifogyhatatlan pénzforrással rendelkeznének a sorozatban. De valójában nincs meg ez nekik. Csak a tévében van ez meg nekik. Nálunk MR-gépek folynak még a csapból is és megvan nálunk az a luxus, hogy kísérleti kezeléseket és mindenféle teszteket végezzünk. Nyilvánvalóan nem a mi feladatunk, hogy megváltoztassunk egy ilyen egészségügyi rendszert, de azért elgondolkozom néha.

» Lett némi tartós mellékhatása az immár öt éve tartó sántításnak?
Igen, néha fáj a vállam, vagy jobban mondva egy hatalmas polgári per készülődik a Fox ellen. Másfelől viszon a munkámért kapott jutalmak kárpótolnak bármilyen fizikai fájdalmat, amit a sorozat esetleg okoz.

» Ha már így felhozta: Nem ironikus, hogy sokkal jobban megfizetik magát, mint a legtöbb igazi orvost?
Igen, ez egy sajátságos nézőpontja annak, amit csinálok, igen. Gyakran gondolok az apámra, aki belgyógyász volt, és arra, hogy milyen fura, hogy jobban megfizetnek azért, hogy eljátszom azt, hogy orvos vagyok, mint őt valaha azért, hogy igaziból csinálja. Gondoljon csak bele! Ez így nem stimmel. Az biztos, hogy több páciense volt egy héten, mint nekem.

» Ment vele valaha is házhoz?
Igen, mentem. Általában a kocsiban ültem, míg lekezelt egy kelést vagy bármit. Arra jól emlékszem, hogy otthon sokszor én vettem föl helyette a telefont. Ez még az üzenetrögzítők kora előtt volt. Mivel a fia voltam, olyan volt a hangom, mint az apámnak. És, mielőtt még azt mondhattam volna, hogy „Nem én vagyok az orvos”, ők csak nekikezdték mondani a bajukat, hogy „Doktor úr, hála az égnek! Mind kifakadt! Nem tudom megállítani!” És mivel nem találtam meg a megfelelő alkalmat, hogy kihátráljak a helyzetből, tudja…

» Diagnosztizálta?
Mondjuk inkább úgy, hogy megnyugtattam őket. Míg kamasz vagy, ösztönzésért sóvárogsz. „Nos, úgy hangzik, jól kezelte le a sebet.” vagy „Ó, igen, valószínűleg minden rendben lesz. Hívjon vissza, ha a duzzanat rosszabbodik.” Ilyeneket mondtam. Amennyire emlékszem, nem vesztettem el egy pácienset sem.

» Lázadó tini volt, vagy csak unatkozott?
Azt hiszem a bohó fiatalságtól szenvedtem. Mikor 15 éves voltam, fogadalmat tettünk pár iskolai haverommal, hogy nem fogjuk megérni a 40-et. Elhatároztuk, hogy előtte megöljük magunkat. Igazság szerint volt pár srác a keménymagban, akik 30-at akartak volna mondani. Valami olyasmi volt, hogy „Remélem, hogy meghalok, mielőtt megöregszem”. A bohóság irányította az életünket akkoriban. Úgy gondoltuk, mindent tudunk, amit csak tudni kell, és a jövő csak hanyatlást, kompromisszumokat és vereséget hoz. Megfogadtuk, hogy elhagyjuk ezt a világot, mielőtt az eljönne. Ez érdekes egy probléma, nem? Mert nehéz megállapítani, hogy vajon a 15 éves önmagad a való éned-e és minden, ami utána jön az már csak a higított, kompromisszumot-kötött változata annak az idealista és álmodozó és heves önmagadnak, aki 15 évesen voltál. Vagy, hogy vajon 15 évesen csak egy ceruzarajz voltál-e. Melyik az igazi éned?

» Az édesapja már nem érhette meg, hogy a Doktor House-ban láthassa. Mit szólt volna hozzá?
Megdöbbent volna. Az apám nagyon udvarias férfi volt, nagyon finom, halkbeszédű ember. Nem szerette az arroganciát, és elborzadt volna attól, ahogyan néha House viselkedik. Az apám angol lévén nagyon kimért volt. Emlékszem, mikor a regényemet, A balek-ot írtam, neki ajánlottam. Azt gondoltam, hogy örülni fog neki. De aztán rájöttem, hogy inkább kínosnak érezte azt, hogy egy olyan könyvet ajánlottak neki, amiben káromkodnak, szexelnek, és erőszakoskodnak. Nem igazán tudta, hogy kezelje ezt. De nem tudom. Nem szeretném azt hinni, hogy nem örült volna annak, ha látott volna a sorozatban. Szerintem büszke lett volna rám. Élvezte volna a sok orvosi felszerelést, ha mást nem is.

» Úgy hiszem, az édesapja nem viselte a nyakában az olimpiai érmét otthon, mikor maga felnőtt.
Nem, nem viselte. Valójában érdekes módon egy zoknisfiókban rejtegette. Nem is tudtam róla egészen 12 éves koromig. Emlékszem, horgászni mentünk anyámmal a tóra, vagy a „loch”-ra, ahogy Skóciában hívják. Beszálltunk a csónakba, és az apám kezébe vette az evezőket és – erre tisztán emlékszem – aggódva kérdeztem anyámtól, hogy „Tudja, hogyan kell evezni?” De aztán megtaláltam az érmét. Hé! Mi a fene ez? Nagyon fura. Bár valójában nem is aranyból volt. Mivelhogy ez volt az első olimpia a háború után, ezért elég kevés arany volt raktáron. Egy arany levél volt rárakva egy ón medálra.

» De akkor is…
Teljes mértékben! És később az egyetemen végül ő volt az edzőm evezésben. Vele eveztem. Néha együtt hajóztunk ki. Kegyetlenül erős volt, hatalmas ereje volt.

» Az Cambridge-ben volt, ahol először kóstolt bele a színészetbe.
Először olyan 13 éves korom körül kóstoltam bele a színésztbe. Akkor jöttem rá, hogy eléggé szeretek a színpadon állni. Különösen szerettem megnevettetni az embereket – főleg a lányokat. Akkoriban halálra voltam rémülve a lányoktól, de a színpadon – királyként egy iskolai darabban például – észrevettek engem, szóval nem voltam teljesen láthatatlan, mint általában. Mikor elkezdtem professzionálisan előadni, mindig nőként képzeltem el a közönséget. A nézőket el kell bűvölni és flörtölni kell velük, elcsábítani. Valójában a közönségem nagyon gyorsan átváltozott férfivá. Felmentem a színpadra és egy csapat barátságtalan kinézetű csávó karbatett kézzel, mondván „Jól van, akkor most mit adsz elő?” A közönség olyasmi volt, amit le kellett győzni.

» A cambridge-i partnere és ex-barátnője Emma Thompson egyszer úgy jellemezte magát, mint „komoran szexi, mint egy lelógatott angolna.” Ezzel mire célozhatott?
Elég zavaros egy kép, nemde? Mármint szoktak lógni az angolnák? Áldott jó napok voltak azok, meg kell, hogy mondjam. Akkor el se tudtunk volna képzelni egy hollywoodi életet. Hollywood annyira távoli és lehetetlen volt, mint az El Dorado. Az egész csak a mókáról szólt. Emmát nézni olyan volt, mint a napot vagy a szelet vagy más elemi erőt nézni. A tehetsége már akkor is szembetűnő volt. Emlékszem, egyszer elmondott egy monológot, egy ömlengős színésznő köszönőbeszédét egy díjkiosztón. Még ma is emlékszem az első sorára: „Ez a díj igazából nem az enyém.” Azt gondoltuk, hogy ez a nő olyan tehetséges, hogy egyszer még nyerni fog egy ilyen díjat, talán még egy Oscart is. Ekkor ismertem meg Stephen Fryt is.

» Az egy kis Fry és Laurie hatalmas siker volt Nagy-Britanniában, de már régen nem dolgoztak együtt. Vannak ilyen irányú terveik?
Nagyon remélem. Erről már sokat beszélgettünk Stephennel. Bár egyikünk se jó a tervezgetésekben, és azt hiszem mindketten foglaltak vagyunk úgy 2021-ig, de van néhány ötletünk színpadra, tévébe és mozivászonra, amiken szerintem elég jól tudnánk együtt dolgozni. Most épp az utolsó simításokat végzi egy Államokról szóló dokumentumfilm-sorozaton. Körbeutazta mind az 50 államot. Azt gyanítom, azok, akik megrendelték ezt a sorozatot, azt remélték, hogy egy cinikus szatírát csinál az amerikaiak gyarlóságaikból. De ez nem Stephen módszere. Mármint képes elég vad is lenni, de egyúttal nagyon nagylelkű és jószívű lélek. Mindenben a jót látja.

» Azon amerikaiak kedvéért, akik nem tudják, el tudná mondani, ki is az a Ted Cunterblast /szóvicc, máshogy írva a „counterblast” „tiltakozás”-t jelent/?
Atyám, nagyon rég nem gondoltam már erre a karakterre. Egy kitalált író volt, akit egy Fry és Laurie-jelenethez találtunk ki, és a név egy csomó bajba sodort minket a BBC2 felügyelőjénél. Másnap felhívta a producert, és azt mondta, „Azt a szót használták, hogy ’c-u-n-t’ /p-i-n-a/!” És a producer azt felelte, hogy „Tulajdonképpen azt a nevet használták, hogy ’C-u-n-t-erblast’.” Azt nem állítanám, hogy bármi eszes vagy vicces lett volna ebben, de valamiért szórakoztatta a gyermeki énünket akkoriban.

» Hogyan esett bele a híres szakadékba, ami az angol és az amerikai komédia között tátong?
Van egy régi szakállas vicc, amivel az angolok szokták magukat vigasztalni: az, mindenekelőtt, hogy az amerikaiaknak nincs érzékük az iróniához. Ez nonszensz. Nem tudom, ki találta ezt ki. Bizonyíthatóan, nyilvánvalóan nem igaz. A brit komédia egyszerűen csak egyénibb, de kevésbé csillogó, de ez azért van, mert általában egy-két ember csinálja, nem egy tucat szitkom író. Mikor John Cleese megcsinálta a Waczak Szálló-t, ő és Connie Booth írta mind a 12 epizódot. A brit televízióban majdnem minden mérföldkőnek számító alkotás vagy két elme terméke. Basil Fawlty /a főszereplő/ egy nagyszerű alkotás, mert egy egyedülálló alkotás. Mint, ahogy Mainwaring kapitány is az a Dad’s Army-ból, amit maga valószínű, nem ismer.
Nagyjából az angolok jobban tudnak azonosulni az alulmaradó féllel /mint pl. Tom a Tom és Jerryből/, mint az amerikaiak. Az amerikaiak jobban szeretnek uralkodni a tréfákban. Emlékszem, hogy valaki ki is emelte ezt az Animal House-ban abban a jelenetben, ahol John Belushi egy buliban van, és felmegy a lépcsőn és valaki a „Kumbaya”-t vagy ilyesmit játssza gitáron, és ő meg szétzúzza a gitárt. Ha ez egy angol film lett volna, a gitáros lett volna a hős. Ő lett volna Norman Wisdom /angol komikus/. Belushi pedig úgy jött volna ki az egészből, mint egy brutális, faragatlan orgyilkos.

» Mennyire volt fontos, hogy befusson az Államokban is?
Egyáltalán nem volt az. Minden tiszteletem, de Angliában árulásnak számít, hogyha valaki külföldre megy szerencsét próbálni. Mármint elég rossz néven veszik. Két példát mondanék erre: Peter Cook és Dudley Moore. Mindketten elképesztően tehetségesek voltak, de Peter Londonban maradt, míg Dudley elment. Mivelhogy elment, és mivelhogy a fényűző Kaliforniában élt, Moore-ra úgy tekintettek, mint aki lepaktált az ördöggel, és a szerződésükben benne voltak a szőke nők és a tengerpart és a napsütés és a Ferrarik. Peter tartotta magát ahhoz a temperamentumhoz, amit annyira tisztelünk Angliában. Moore-ra árulóként tekintettek.

» Nem aggódik, hogy az angolok így tekintenek magára is?
Nem igazán, mert az életem még mindig Angliában van, annak ellenére, hogy van egy házam Los Angelesben. Úgy már más lenne, ha az egész családomat áthoztam volna ide, de a gyerekeim oda járnak iskolába és egyetemre, és a nejem is ott él. Azt hiszem túl erős presbiteriánus nevelést kaptam a szüleimtől ahhoz, hogy fürdőzzek a munkámból fakadó sikerben és átadjam magam annak a bárminek is, amibe végül Dudley Moore beleroskadt. Valójában mindig is élveztem Los Angelest. Itt valójában azt kapod, amit az emberek erről a városról mesélnek. Az emberek azt mesélték: „Los Angeles a legszörnyűbb hely a világon. Meg fogsz ott őrülni. Egy hónapig se bírod ki. Megőrülsz, felszínes leszel.” Nos, én felszínes vagyok, szóval ez teljesen illik rám. Például imádom a gyors kocsikat és a motorokat, és ezekre nincs jobb hely ennél a városnál.

» Őrületbe kergetheti a Fox-ot, hogy kockáztatja az életét, meg, hogy sántít. Nem próbáltak egy adrenalin-tiltó záradékot beiktatni a szerződésébe?
Szerencsére még azelőtt írtam alá a szerződést, mielőtt bárki is nézte volna a sorozatot, szóval nem érdekelte még őket, hogy kinyuvadok-e vagy sem. Remélem az sem érdekli őket, hogy motorral megyek dolgozni, például, és úgy általában élvezem a gyorshajtást a los angelesi dombok között. De úgy gondolom, hogy senkit nem izgat jobban, hogy ne essen bajom, mint engem. Ezen a téren elsőbbséget élvezek.

» Apropó, maga az a fickó a 405-ös autópályán, aki 120 kilométer per órával száguld el mellettünk, míg mi a dugóban ülünk?
Lehet, hogy én vagyok az a fickó. Maga a fickó a négytonnás jeepben, aki épp SMS-ezik? Mármint… voltak olyan pillanatok, mikor elgondolkoztam azon, hogy fogok meghalni. Mikor valami szőkenő 100 kilométer per óránál a szempilláját pingálja a terepjárójában úgy, hogy közben oda se figyel a kocsi irányítására, vagy annak képességeire vagy határaira! Semmire. Ez egyszerűen lenyűgöző. Minimum egy héten kétszer elmegyek egy baleset mellett Los Angelesben. Londonban – nem azt mondom, hogy odaát jobban csináljuk a dolgokat, ebben nem hiszek – de ott mondjuk egy évben kétszer. Itt az emberek egyszerűen nekiszáguldanak a másiknak, szinte már sportot űznek ebből. Ez az egész csak egy hatalmas flipper-pálya. Száraz napos idő, nincs forgalom, és néhány kocsi a feje tetején áll. Nem hiszem, hogy ez Amerika. Szerintem ez csak Los Angelesre korlátozódik, de ettől lesz érdekesebb a munkahelyre való motorozás.

» Nagy teher volt az a házasságán, hogy ilyen messzire került az otthontól? Milyen férj maga?
Azta. Fogalmam sincs, nem tudom, mivel hasonlítsam össze a házasságomat. Megteszem, ami tőlem tellik, de az a gyanúm, hogy nagy általánosságban nem olyan jó. Nem tudom. Valószínűleg elegendő mennyiségű széthúzást és frusztrációt teremtettem a családnak, de ennél rosszabb is lehetne. Egyszer találkoztam egy fickóval, aki egy atom-tengeralattjárón dolgozott. Alá kellett írnia egy papírt, hogy szerette volna, ha informálják, ha valami szörnyűség történik otthon, mert, ha tényleg történt volna valami, akkor se mehetett volna haza a tengeralattjáróról. Aztán valami történt egy barátjával otthon, és addig nem is értesült róla, míg vissza nem tértek a szárazföldre. Legalább nekem nem kell ilyen döntést hoznom. Tudom, hogyha valami történik, mindig haza tudok repülni.

» Meglepőnek találja, hogy az emberek House-ra – és magára – úgy tekintenek, mint szexszimbólumra?
Abszolúte. Ez teljes képtelenség. Fura. Bolondság. Nem tudom megmagyarázni.

» De maga ezt mivel magyarázza?
A maga módján House nagyon szexi karakter. Tudja, ő egy olyan sérült génius. Van benne némi Szépség és a szörnyeteg és egy kis Operaház fantomja vonás. House egy megsebzett figura, aki az operaház padlásán bújkál. Azt elhiszem, hogy ebben van valami vonzó. A nők meg akarják javítani őt. Valami oknál fogva a nők ezt borzasztóan szexinek találják.

» De nem lép túl gyakran a tettek mezejére. House miért nem szexel többet?
Szerintem ő akarna, és azt hiszem, meg is kapja a szexet valahonnan, valahogy. Vonakodom azokon a viszonyain gondolkodni, amiket akkor folytat, mikor nincs a Princeton-Plainsboróban. De ő elsősorban egy magányos karakter, akit a fájdalom vezérel. Nehéz olyasvalakihez közel kerülni, mint ő. De sok férfival van így.

» A férfiak természetüknél fogva magányosak?
Nemrég beszélgettem erről valakivel a forgatáson. Azon morfondíroztunk, hogy a fürdőszoba arra való, amire nyilvánvalóan való. A legtöbb férfi egyetértett abban, hogy a fürdőszoba egyfajta menedék, egy hely, ahol azt mondhatod: „Ó, világ, kérlek, menj innen!” – legyen szó egy nem kívánt beszélgetésről vagy aggodalomról, vagy a telefonról, amit nem akarsz felvenni. Az egy szentély, ahonnan kizavarhatod és, ahol elhallgattathatod a világot. Ezzel ellentétben a legtöbb nő viszont azt gondolná, azért megyek a mosdóba, mert más nőkkel akarok beszélgetni. Aztán visszaszaladnak az asztalhoz, mert félnek, hogy lemaradnak valamiről. A férfiak és a nők nagyon különböznek abban, ahogy a másik emberi lénnyel bánnak. Kivéve a Facebook-on, persze.

» Mit ért ez alatt?
Nos, egyik este páran mellettem a Facebookjukat – nekem nincs Facebookom – hasonlítgatták össze: „Ó, nekem 450-em van.” – mondta az egyik. „Ó, nekem 600-am van.” – mondta a másik. Kiderült, hogy a barátaik – Facebook-barátaik – számáról beszéltek. Nos, én nem hiszem, hogy 450 emberrel találkoztam már az életben. Annyi biztos, hogy nem tudok számontartani ennyi embert, és biztos, hogy nem akarnék kapcsolatban lenni ennyi emberrel. Nem tudom, hogyan lehetne ezt kivitelezni. Nagyon hamar rájöttem, hogy túl öreg vagyok én már az ilyesfajta kapcsolatokhoz.

» Nemsokára 50 éves lesz…
Ez olyan baljóslatúan hangzik.

» Mik azok, amiket szeretett volna hamarabb megtudni az életben?
Az igazat megvallva, minél idősebb leszek, annál kevesebbet tudok. Találkozok mindenféle emberrel, idősebbel, fiatalabbal, akik, úgy néz ki, sokkal többet tudnak magukról, és sokkal biztosabbak magukban, és a munkájukban. Velem nem ez a helyzet. Visszatekintve arra, amit a Doktor House-ban csináltunk, azt gondolom: „Hú, mintha egy aknamezőn keltünk volna át.” Egy rossz mozdulat, egy rossz színészválasztás, egy történetszál, ami nem jön be és a sorozat hamar kilehelte volna a lelkét. Az emberek azt sustorogták volna egymás között, hogy „Ja, az a sorozat? Az nem olyan jó.” És egyszer csak levennének minket a műsorról. Nagyon is tudatában vagyok annak, hogy az idő múlásával nem fogok egyre több titkot megtudni.
Ami nem azt jelenti, hogy nem akarok már többé semmi újat megtudni vagy csinálni a jövőben. Például nemrég éltem át az első földrengésemet. Épp forgattunk, ment a kamera, és minden elkezdett hintázni. A lámpák elmozdultak. Imádtam. Imádtam. Hamar vége lett, és visszatértünk a munkához. El sem tudom mondani, hány dolgot sajnáltam volna, ha nem történik meg velem. A listán milliárd dolog rajta lehetne. Úgy érzem, hogy ez talán a gyermeki természetem miatt van. Nem úgy érzem magam, mint akinek mindjárt meg kéne halnia. Mint megannyi örökifjú férfi, én is úgy érzem, hogy legalább még száz évig fogok élni, és ez elég sok idő.

» De aztán a föld remegni kezd, és…
Pontosan. Kirázódsz az álmodból. Nyilvánvalóan csak becsapom magam, mert, ahogy ön mondta, közeledek az 50-hez. De egy részem, például még mindig fél, hogy még nem választottam meg az igazi szakmámat. Minden bizonnyal még nem jöttem rá, mit kezdjek az életemmel. Még nem hoztam meg a döntéseim felét se, amit meg akarok hozni. Őrültség, tudom, de valahogy így érzek. Azt hiszem, ez az, amit szeretek a bokszban: Kénytelen vagy intenzíven élni.

» Boksz? Jó benne?
Reménytelen eset vagyok, de imádom. Nagyon szeretem. Mármint, részben szeretem. Ez szeretet, némi félelemmel vegyítve. Nem a fizikai fájdalomtól félek, mert, hacsak nem ütnek sokszor fejre, túl lehet élni. Ez inkább a megaláztatástól való félelem, ami megzavarja a férfiasság érzését Nagyon intenzív élmény megkérdőjelezni a férfiasságodat. De ez valami más. A sorozat forgatásakor nyolc hónap telik el úgy, mint itt három perc. Nagyon csodálatos dolog egy teljesen ellentétes élményben részesülni azzal, hogy három percre bemész a ringbe, és lényegében megáll az idő. El se tudja hinni, milyen hosszú lehet három perc, amíg be nem lép a boksz-ringbe. Hogyha olyan intenzíven tudnánk élni az életünket, mint abban a három percben ott a ringben, akkor olyan lenne, mintha 10 ezer évig élnénk. Imádom ezt az érzést.

» Elgondolkozott már azon, hol lenne most, ha nem jön közbe a Doktor House?
Igen, elgondolkoztam. Mármint tudtam, hogy ez lesz a tuti. Nem csak úgy amúgy tuti, hanem úgy, hogy egy amerikai országos televízió sorozatában lehetek benne – ráadásul, mint főszereplő. Azért tudtam, mert már akkor túl öreg voltam egy ilyen dologhoz. Azt hiszem, a Fox álmaiban ezt a karaktert egy jóvágású, 28 éves pasas játszotta volna, aki akár 20 évig is elment volna. Az belefért volna az általuk fontosnak tartott korosztályba. Szóval ez volt az egyetlen esélyem. Azt gondoltam, ha nem futunk be, akkor úgy is jó. Meg, hogy majd a szomszédot fogom játszani vagy a kedves nagybácsit vagy Mr. Smitherst, a földrajz tanárt, de nem én leszek a főszereplő. Szerencsére máshogy alakultak a dolgok.

» Milyen véget szeretne House-nak? Hogyan képzeli el House-t az utolsó epizódban?
Boldogan. Egy rokon lélekkel való kapcsolatban. Aki megérti őt. De, ha nem így történne, akkor is így lenne a helyes. Látja, praktikusan úgy gondolom, hogy a karakterek nem fejlődnek és változnak meg. Nem változhatnak, különben nem lennének benne egy sorozatban. Columbo se fejlődött és változott meg. Csak egyre több esetet oldott meg. Az az elméletem House-szal kapcsolatban, hogy továbbra is távol fogja magát tartani a boldogságtól egészen a végéig. Egyszerűen ő ilyen.

» És mi a helyzet magával?
Nem, nem. A boldogság nélkülözhetetlen az életemben. Megszállottan keresem a boldogságot, és, hogy meg is maradjon. A boldogságtól félek a leginkább. Talán a félelem a legnagyobb akadálya a boldogságomnak. Nagyon jó életem van. Szerencsés vagyok egy csomó értelemben. A titok nyitja csupán az, hogy nyűgözd le az embereket minden lélegzetvételeddel és minden mozdulatoddal. Uramisten, ez egy Sting-szám! El sem hiszem, hogy egy Sting-számmal fejezem be ezt az interjút!

Doktorost játszani House-szal / Együtt játszani Doktor House-szal

Még egy mogorva ember is lehet szerelmes
Írta Rocky Rakovic

Dr. Allison Cameron

Cameron megcsókolja a főnökét, és ő pedig visszacsókol. House azt mondja neki, hogy mindig jótékonykodni akar a pasijaival, ahogy vele is. Mikor az új pasija, Chase megkérdezi, hogy szexeltek-e annó House-szal, Cameron nem mond igent. De nemet sem.

Dr. Lisa Cuddy

Ő House álomnője (de tényleg: azt álmodja, hogy sztriptízel neki). House félénksége elrontja az igazi gyengéd pillanataikat. Na, de mi a helyzet Cuddy és Dr. Wilson között? Több intrika bújik meg hármójuk között, mint amennyit bármelyikük is tudna kezelni.

Stacy Warner

Miközben a férje porfíriából lábadozik, House exbarátnője, akivel együtt is laktak, a kórházban dolgozik. House visszanyeri, de aztán dobja is őt. Wilson szerint nem ez annak köszönhető, hogy Hosue jót akart Stacy férjének, hanem, mert House nem akar boldog lenni.

Prostituáltak

Mikor House olyanokat mond, hogy „Mondd ezt a kurváknak, akik nem hajlandók szájon csókolni!”, csak félig viccel. És, bár nem sok House-callgirlt láttunk eddig, az escortok iránti szeretete annyira rejtélyes, mint Elliot Spitzeré.

Dr. James Wilson

Talán House azért olyan makacs, mert nem tudja, hogy tetszik neki Wilson, aki azt mondta, hogy „Miért is ne járnál velem? Már évek óta ismerjük egymást, állandóan ugratjuk egymást, és mindig visszatérünk a másikhoz. Egy pár vagyunk!”

Az interjú hivatalos magyar változata (részlet)

Csatlakozás a társalgáshoz

8 hozzászólás

  1. Sziasztok!
    Én már olvastam a cikket…..nincs benne semmilyen spoiler a sorozattal kapcsolatban, leginkább magáról beszél, az életről alkotott képéről!!!
    a depresszióról, az antidepresszánsokról, a listákról, az akcentusáról, az apjáról (ugyanazt a sztorit, amit elmesél a jay leno showban)és annak olimpiai aranyérméről,az amerikai és az angol humor közötti különbségekről, arról, hogy lassan 50 éves, a motorozásról…..és még nagyon sokmindenről….ja és említ egy kis sex-et is!

  2. Playboy: Meglepte, hogy a nézők Houset -és önt-szexszimbólumnak tartják (látják)?
    HL.: Teljesen. Ez teljesen abszurd. Furcsa. Összezavar. Nem tudom megmagyarázni.
    Playboy: Hogyan magyaráznád el?
    HL:: House egy szexi karakter a maga módján. Tudja, ő valamiféle sebzett géniusz. (Mint a Szépség és szörnyeteg, vagy kicsit mint az Operaház fantomja. House egy rejtőző rémült figura.)….so…so
    Én látom, hogy ebben van valmi vonzó. A nők meg akarják erősíteni őt. Éppen ezért a nők szexinek tartják.
    Playboy: De nincs sok akciója. Miért nem szexel többet House?
    HL.: Azt hiszem, akarja ő és úgy hiszem megkapja valahol, valahogy. Spekuláltam a szerelemi viszonyairól, ami akkor van ha nincs a kórházban. De ő elsősorban magányos, a fájdalom vezérli a karaktert. Nehéz közel lenni valakihez, aki ilyen. De ez van sok férfivel.
    Playboy: A férfiak természetüknél fogva magányosak?……..

    Talán ennyi volt a szex-ről!

  3. Ági Nagyon köszi, már alig vártam, hogy végig készen legyél a fordítással!És beszúrhassam a leborulós smile-t.:leborulos:

Egy jó hozzászólás jó lenne

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

 

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..